Jobban szeretjük a miniszterelnököt, mint a saját pénzünket?

2010.11.24. 10:28 Módosítva: 2010.11.24. 10:33

A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

Ha a nyugdíjpénztári rendszerünk eltűnik, akkor a feltörekvő magyar vállalatok tőkebevonó lehetősége drasztikusan beszűkül. Éppen ezért fontos felismerni, hogy a hazai lakosság a magán-nyugdíjpénztári megtakarításain keresztül a Budapesti Értéktőzsdén nem kaszinózik, hanem magyar munkahelyeket teremtő magyar vállalati szektor fejlődését, növekedését finanszírozza és olyan magyar sikerekben szerez tulajdonrészt, mint a CIG Pannonia Biztosító, a Danubius Hotel, a Rába, a Synergon, az RFV vagy a Zwack Unicum.

A hidegháború kezdetével megkezdődött a harmadik világháború, ami hasonlóan az előzőekhez, gyarmatosításról, birodalomépítésről, vagyis a szűkös erőforrásokért való küzdelemről szól - csak ezt a rendszerváltást követően már nem reguláris hadseregekkel vívják, hanem a vállalati szektor akvizícióin keresztül. Ebben a megállíthatatlan világfolyamatban azok lesznek a legfőbb győztesek, akik a legnagyobb és legerősebb vállalati flottával rendelkeznek.

Mi a közös a legsikeresebb országokban? Mindegyiküknek virágzó tőkepiacuk és egyre izmosodó tőzsdéjük van. A tőzsde ugyanis ebben a háborúban a "fegyvergyár", ahol a vállalatok gyorsított ütemben juthatnak el arra a méretre, ami szükséges a nemzetközi terjeszkedéshez.

A tőzsde a lakosság megtakarításának és a vállalatok növekedését biztosító tőkeigénynek a koncentrált találkozási pontja, ahol a megtakarító befektetővé válik azáltal, hogy részvény formájában tulajdonrészt vásárol az adott vállalatban. Minél több megtakarító, minél jelentősebb részvényigénnyel és minél több vállalat minél nagyobb részvénykínálattal jelenik meg a tőzsdén, annál hatékonyabban működő „fegyvergyárról” beszélhetünk. Ezért a tőzsde nemcsak kereskedési hely, de az adott ország gazdasági erejének és a gazdaságát jellemző transzparenciának a fokmérője is egyben.

Mindezekből pedig az következik, hogy nemzetgazdasági érdek és a mindenkori magyar kormány kötelessége megerősíteni a Budapesti Értéktőzsdét (BÉT). A hazai tőkepiac megerősödéséhez a kormány úgy tud hozzájárulni, ha a nemzeti tőzsdének stratégiai szerepet biztosít gazdaságpolitikájában. Ez pedig ott kezdődik, hogy érintetlenül hagyja a magán-nyugdíjpénztári rendszert, valamint az ott eddig felhalmozott megtakarításokat, támogatja az öngondoskodást és tovább ösztönzi az önkéntes nyugdíjpénztárakba, a nyugdíj-előtakarékossági számlákra történő lakossági megtakarítást. (Ezért is emeltem fel mások mellett a szavam tavaly a Bajnai-kormány tervezett intézkedése ellen, amikor a munkavállalói önkéntes nyugdíjpénztári befizetések megadóztatását tervezték. Ez gyakorlatilag ennek a pillérnek a megszűnéséhez vezetett volna.)

A nyugdíjjárulékok biztonságban

A kormány egyelőre semmilyen valós érvet nem volt képes kommunikálni arra vonatkozóan, hogy miért érdemes bárkinek is átlépni az állami nyugdíjrendszerbe vagy mi is a valós oka a második pillér megcélzott felszámolásának.

Teljes mértékben egyetértettem a kormány azon kezdeményezésével, hogy az EU-s elszámolások során a magánnyugdíj-befizetések miatti hiányt ne kelljen beszámítani a költségvetési deficitbe. Véleményem szerint Brüsszel nagyot hibázott, amikor ezt a javaslatot lesöpörte az asztalról. Ez azonban nem ad elégséges magyarázatot arra, hogy a nyugdíjjárulékok átutalásának felfüggesztésén túl miért van szükség a teljes magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolására az államháztartás költségvetési deficitért elsődlegesen felelős alrendszereinek megreformálása helyett.

A fizetésünkből havonta 8 százalékot automatikusan levonnak, ez a munkáltatótól az APEH-en keresztül jut el az adott magán-nyugdíjpénztárnál vezetett számlánkra, amit valójában a pénztár által megpályáztatott és megbízott kereskedelmi, vagyis letétkezelő bank vezet.

Az átutalt járulékok értékében a nyugdíjpénztár által megpályáztatott és megbízott vagyonkezelő értékpapírokat vesz a tőzsdén. A megvásárolt befektetési alap, részvény vagy állampapír a vagyonkezelőtől azonnal a letétkezelő bankhoz kerül. A letétkezelő bank ellenőrzi, hogy a vagyonkezelő az értékpapír-vásárlás során betartotta-e a nyugdíjpénztár befektetési politikáját és a vonatkozó jogszabályokat. Amennyiben igen, úgy a beérkezett értékpapírt jóváírja a nyugdíjpénztár számláján és kifizeti a vagyonkezelőnek azok ellenértékét. Ha a letétkezelő bármi olyat észlel, ami szerinte szabályba ütköző vagy a nyugdíjpénztári tagoknak hátrányt jelenthet, akkor a bank visszatartja az ügylet elszámolását és értesíti a PSZÁF-ot. Ráadásul a letétkezelő bankok napi szinten kiszámolják a pénztári számlák nettó eszközértékét, amit azért vezettek be, hogy a tagok összehasonlíthassák napi szinten a 18 magán-nyugdíjpénztár teljesítményét. Fontos megjegyezni, hogy az összeférhetetlenségi szabály miatt a letétkezelő bank és a nyugdíjpénztár nem tartozhat azonos tulajdonosi csoporthoz. Mindez azt jelenti, hogy a nyugdíjpénztári tagok megtakarításai a nyugdíjpénztár, letétkezelő bank és vagyonkezelő háromszögben a PSZÁF felügyelete alatt ma a legnagyobb biztonságban vannak.

A nyugdíjpénztárak jobb teljesítményét az elmúlt években több kormányzati intézkedéssel is támogatták, így többek között az egyéves helyett ötévesre módosult a teljesítmény-értékelés időszaka, illetve bevezették a választható portfoliós rendszert. Mindezeknek köszönhetően - a meglátásom szerint - az elkövetkező évtizedekben a nyugdíjpénztárak rendre túl fogják teljesíteni az inflációs mutatót, az állampapír hozamokat és a BUX indexet.

Valós indokok hiányában

Egy pénztártag számláján ma átlagosan egymillió forint van, ami igen jelentős összeg az átlagkeresethez képest. Ennek a megtakarításnak a gyarapodása ma már szemmel követhető napi szinten is a pénztári tagok számára a tavaly bevezetett egységalapú elszámolási rendszerrel, ráadásul a megtakarítás tőkegarantált és tovább is örökíthető, ezért az egész második pillér átlátható és kiszámítható.

Ma nagyon sokan szeretik ebben az országban a miniszterelnököt, de még nála is jobban a saját pénzüket. Eddig sokan nem foglalkoztak ezzel a témával, nem tudtak túl sokat a nyugdíjpénztári rendszerről, de a tájékozatlanság nem fog sokáig tartani. Október elejéig például senkit sem érdekelt az alumínium-, meg a timföldgyártás, aztán megtörtént a szörnyű tragédia és nemzeti ügy lett a bauxit-feldolgozás, ma már az egész ország rendelkezik valamiféle ismerettel vagy véleménnyel ezzel a témával kapcsolatban. Éppen ezért meggyőző és racionális érvek  kormányzati kommunikációjának hiányában az idő a nyugdíjpénztáraknak dolgozik, mivel a szakmai indokok egyértelműen a maradás mellett szólnak.

A 2011-es költségvetési törvény tervezete világosan fogalmaz: a munkavállalók járulékbefizetése nem a jövőbeni nyugdíjakra, hanem a jövő évi költségvetési hiány fedezésére kell. A majdani nyugdíjkifizetések garanciáját illetően pedig ma senkinek sincs ráhatása arra, hogy 10-20-30 év múlva milyen lesz a költségvetés helyzete és a majdani kormány nyugdíjpolitikája, egyszóval akkor milyen nyugdíjban részesülünk majd.

Ráadásul költségvetési gondjaink mellett súlyos demográfia problémákkal küszködünk már ma is, trendforduló pedig nem látszik. A felosztó-kirovó rendszerben egyre kevesebb aktív embernek egyre több nyugdíjkifizetéshez kell járulékot befizetnie. Ez komoly hiányt okoz minden évben a társadalombiztosítási alapnak. Pontosan ezért, ennek a problémának a kezelésére találták ki megoldásként 1997-ben a második pillért. Ezért működik hasonlóan a nyugdíjrendszer Szlovákiában, meg Lengyelországban és ezért fogja Csehország is bevezetni jövőre a magán-nyugdíjpénztári modellt.

Mi van a társadalmi igazságossággal?

Az eddigi kormányok mind a társadalmi igazságosság nevében léptek hatalomra, de aztán hamar kiderült: csak az igazságtalanság konzerválására futotta erejükből. Sajnos a magán-nyugdíjpénztári rendszer államosításának terve szintén felvet egy jelentős társadalmi igazságtalanságot. Ugyanis kik is a magán-nyugdíjpénztári tagok?

Mi bérből és fizetésből élők, akik szja-t fizetünk, akiknek így a fizetésük 8 százalékát a munkáltatók járulék formájában kötelező alapon havonta átutalják a magán-nyugdíjpénztárai számláinkra. Ezzel szemben sajnos az aktívak többsége, továbbra is elkerüli az szja rendszert, mert vagy minimálbéren van, vagy mert a fekete és a szürkegazdaságban keresi a megélhetését. A demográfiai problémán és a húsz évnyi helytelen gazdaságpolitikán túl, a nem-adózó honfitársaink miatt állandósult a hiány a társadalombiztosítási alapokban és így a költségvetésben, amit az óriási adókon keresztül folyamatosan a bérből és fizetésből élők, tehát a közel hárommillió pénztártag finanszíroz.

A magán-nyugdíjpénztáraknál elhelyezett megtakarításaink államosítása azt jelentené, hogy potyautasok helyett megint csak ezt a réteget terhelnék meg. Vagyis elvennék a bérből és fizetésből élők nyugdíjaskori megtakarításait. Mindezt azért, hogy egy olyan rendszert finanszírozzanak, amely továbbra is lehetővé teszi: munkavégzés és közterhek viselése nélkül bárki fogyasztója lehessen a közjavaknak és a közszolgáltatásoknak a honvédelemtől, a közvilágításon át az egészségügyig. Ahol az emberek későn állhatnak munkába, viszont annál korábban mehetnek nyugdíjba (kirívó példa erre rokkantnyugdíjasok magas létszáma és a fegyveres testületekben szolgálók indokolatlanul korai nyugdíjazása) és a többség által nagyhangon követelt nemzeti kockázatközösségre, meg szolidaritásra alapozott egészségügy, valamint az állami nyugdíjrendszer finanszírozásához mindösszesen a teljes lakosság negyede járul hozzá járulékbefizetéseivel.

Nemzeti stratégiai szempontok

A szocializmus 42 évének köszönhetően elveszítettük az önálló magyar vállalati szektorunkat és a világhírnévre szert tevő magyar gyáralapító, ipartelepítő dinasztiáinkat. Ez a degenerált rendszer a lehetőséget is elvágta attól, hogy a szintén erőforrásokban szegény, kisméretű Svájc vagy Ausztria pályájára álljunk, ahol a tőzsdén keresztül olyan önálló világhírű vállalatbirodalmak nőttek naggyá, mint az UBS, a Credit Suisse, a Nestlé, a Novartis, az Erste, a Wienerberger, az Uniqa vagy a RedBull. Mindennek köszönhetően, kevés kivételtől eltekintve mára szinte alig maradt vállalat, melynek legfontosabb döntéseit itt Magyarországon, magyar menedzsment hozná meg. Ez a folyamat sajnos még mindig nem ért a végére. A hazai gazdaság növekedése egyre kiszolgáltatottabb, mert szite teljes egészében a külföldi tulajdonosok piaci magatartásától függ, miközben gyakorlatilag lemondtunk arról, hogy a mi vállalati szektorunk vásároljon fel más társaságokat a világ egyik leggyorsabban növekvő térségében. Üdítő kivétel azért szerencsére még maradt emlékeztetőnek, de nem sok. Ilyenek a tőzsdénken keresztül privatizált és ennek köszönhetően magyar menedzsment irányítása alatt maradó, helyi központtal működő nemzeti büszkeségeink: a Mol, az OTP Bank és a Richter Gedeon. Ezek a társaságok egészen másképpen állnak a hazai gazdaság növekedéséhez, valamint a kutatás-fejlesztés, az oktatás, a kultúra és a sport támogatásához, mint külföldi társaik. A vállalati központok azonban egyéb anyagi többlet-hozzájárulást is jelentenek egy ország gazdaságának, hiszen például a cég leányvállalatainál megtermelt profit is legtöbbször a központba érkezik.

Éppen ezért nemzetgazdasági érdek, hogy szülessenek új erős, hazai központtal és magyar irányítással rendelkező vállalatok! Ezek viszont csak tőzsdei megmérettetésen keresztül alakulhatnak ki, amihez kezdetben a keresletet és forgalmat szinte kizárólag a hazai magán- és önkéntes nyugdíjpénztárak tudják biztosítani. Mivel ők azok, amelyek a kis és közepes magyar cégek részvényeit vásárolják a tőzsdén. (Igaz, ugyanakkor, hogy az elmúlt években ez nem a kívánatos mértékben volt jellemző: magam nemcsak a nyugdíjpolitikát kritizáltam már évekkel ezelőtt, de már 2005-ben nyugdíjpénztárak passzív befektetési politikáját is, a pénztárak kimaradtak a 2008-ig tartó hétéves tőzsdei emelkedésből. Éppen ezért javasoltam 2005-ben az akkori miniszterelnöknek a nyugdíjelőtakarékossági számla bevezetését, a pénztárak hosszabb távú teljesítményértékelését és a kötelező részvénytartás mértékének 40 százalékos szintre emelését.)

A fentiekből következik: az az ország, ahol a politikai elit hátat fordít a tőzsdének, az lemond arról, hogy bárminemű jelentős, befolyásoló szerepet tölthessen be földrajzi környezetének gazdasági és pénzügyi világában. Ha nincs tőkepiac, akkor limitált az esély arra, hogy a közepes hazai feltörekvő vállalatok tőkét vonjanak be. Akkor pedig esély sem marad arra, hogy új nagyvállalati központok alakuljanak ki a jövőben Magyarországon.

Mi lesz a tőkepiacunkkal?

Ma szinte a teljes pénzügyi rendszerünk külföldi kézben van. A nemzetközi konszolidációs láznak és a költséghatékonyság egyre komolyabb szerepének köszönhetően az euró bevezetéséhez közeledve egyre könnyebb lesz a pénzintézeteink tulajdonosainak felszámolni itteni befektetési szolgáltatásait (kereskedés, vagyonkezelés és letétkezelés) és azt beolvasztani a hagyományos pénzügyi központokban működő egységeikbe - amennyiben a magyar tőkepiac nem lesz képes itthon megfelelő méretet és dinamizmust mutatni.

Ez pedig annak fényében lesz különösen fájdalmas, hogy a hazai vagyonkezelők szinte törvényszerűen felülsúlyozzák portfólióikban a magyar részvényeket az ország világgazdasági súlyához és kockázatához képest. Ennek megfelelően ma még 85-15 százalék körül mozog a hazai-külföldi befektetések aránya. Ha a hazai lakosság, pénzügyi megtakarításainak sorsáról a nemzetközi pénzügyi központokban döntenek majd, akkor nagy valószínűséggel egyre kevésbé vásárolnak magyar értékpapírokat, mint mondjuk kínai, orosz vagy indiai részvényeket. Ráadásul csakis a hazai intézményi befektetők azok, amelyek a magyar kis és közepes cégek részvényei iránt érdeklődnek. Ha ők eltűnnek, a feltörekvő magyar vállalatok tőkebevonó lehetősége jelentősen meggyengül.

A tőzsdei kereskedés és az értékpapír-piaci szakma eltűnése, valamint a nemzeti megtakarításaink külföldre vándorlása még egy másik problémát is felvet, amelynek már közvetlen költségvetési kihatása is van. A megtakarítási szolgáltatók ugyanis GDP-t növelő hozzáadott terméket képeznek a megtakarítások összegyűjtésén és adminisztrációján, valamint a befektetések tényleges elvégzésén keresztül. Ha a tőkepiacunk ténylegesen elolvad, akkor ez az utóbbi tevékenység is a hagyományos pénzügyi központokba kerül, ami azt jelenti: a hazai lakosság által a befektetési szolgáltatásokért eddig itthon megfizetett több 10 milliárd forintnyi jutalék Európa más országaiban járul majd hozzá a gazdasági növekedéshez. És akkor csak az ügynöki közvetítői funkciók, mint "pénzfelvevő automaták" maradnának a hazai pénzügyi szektor hatáskörében. A magyar lakosság a hazai pénzügyi szakma hiányában pedig még a mainál is sokkal inkább védtelenebbé válik a befektetései biztonságát tekintve.